Bicik-lista

Kimaradt jó pár nap, ami kizárólag a Balatonra fogható. Biciklizés, vízibiciklizés, fülgyulladás, imbolygás, biciklire föl nem szállás ön- és közveszélyesség esélyessége folytán.

A fülem már nem hasogat, és hál' istennek a 40 fokos kánikula is visszajött, úgyhogy végre tekerés! A BKV meg nyugodtan elmehet még melegebb éghajlatra a 350 forintos jegyével, a négyzetméterenként 10 emberével, a wannabe légkondijával (ha van), ami annyit ér, mint egy kondér babgulyásnak a fújás, de azért az ablakok tökig be voltak zárva, hogy a klíma megfelelően működjön.

Szóval helló aszfalt, helló hülyék. Már hiányoztatok.

Sötét árkádok alatt suhanó, kivilágítatlan biciklis barátom!

Vagy a rossz oldalon haladsz, velem közvetlenül szemben, vagy telefonálsz tekerés közben. Vagy-vagy! Érted, bazmeg?!?

Haladjál! végeztünk.

Esőben tekerés. De nem a diszkréten hulló, finoman koppanó fajtában. Nem. Orbitális nagy monszun.

Versenybiciklis srác szarrá ázva küzd, halad és előz 1,5 méteres sugárban köpve magára és rám a sarat. Aztán észreveszi, hogy a seggétől a nyakáig csíkban egy merő gány, úgyhogy az eddig 45 fokos dőlésszögét derékszögesíti, bal kézzel hátranyúl, tenyerét kifeszíti, és a hátsó kerék fölé teszi.

Ez egyrészt sokat segít a helyzeten, másrészt klasszisokkal biztonságosabbá is teszi a közlekedést.

A sárvédő nem menő.

Ha (amikor!) megállok a Szent Gellért téren a pirosnál jobbra pozicionálva, aranyosan és kedvesen, nagyon szépen kérem az addig mögöttem haladó extrasportos kolegákat, hogy ne mellettem álljanak meg, lehetőleg kettesével (azaz a szembejövőkkel közvetlen átellenben), mert muszáj elhinniük, hogy ha (amikor!) a lámpa zöldre vált, én rövidesen és hatékonyan felgyorsulok a kívánt sebességre, tehát nem fognak tudni beelőzni, viszont a szembejövők majdnem bizonyosan szembe fognak jönni, tehát vagy megpróbálnak bevágni elém a helyzetet rosszul felmérő biciklistársak (nem sikerül), vagy satufékezve visszasorolnak mögém.

Sértett önérzet, bosszúszomj, engem csak azért is megelőzni akarás, szembejövők, satufék, csikorgó gumik, csikorgó fogak, végül Margit hídnál kibillent lelki egyensúlyú kolléga lekanyarodik, és elteker.

Szerintem nem szeret.

A budai rakparton, Árpád híd-Margit híd távra nyilván kell a sárga kerékpáros mez és annak hátsó zsebébe rakott kulacs, valamint átlátszó szopóka, ami nélkül épeszű wannabe wersenybiciklis a reggeli 24 fokos kánikulában nem indul útnak. Amúgy edzéshez lesz, kétszer körbe kell tekerni a Margit-szigetet.

Sietés, jönnek a félversenyes és trekkinges köcsögök is. Nem kéne. Belassítanak.

Felismerés, rákapcsolás, Csepel bringás lányt előző trekkinges férfi megelőzése. Muszáj. Oda kell érni.

Szembejövők majd lehúzódnak. Van kőkorlát, nem esnek le.

És tényleg nem.

Helló Árpád híd alja felé tekerő srác, aki megköszönöd heves integetéssel az autósnak, hogy elengedett, mikor amúgy is neked van elsőbbséged, emiatt elveszted az egyensúlyodat, átjössz az én sávomba, én félrehúzom a kormányt, és beletekerek a susnyásba. Gondolom aggódsz, de nem kell, mert nem magyalba hajtottam, csak egy buxusba, és nem is estem el.

De az udvariasság az fontos. Mai elembertelenedett világunkban főleg.

Bringázni jó.

Környezetkímélő, gazdaságos, egészséges, és megóv a forgalmi dugóktól, izzadságszagtól, araszolástól, tömegtől.

A biciklizés pozitívumaira egyre többen jönnek rá. Az öltönyös team leader srác összecsukható menedzserbiciklin tolja, a marketing asszisztens csaj rózsaszín, osztott vázas Peugeot-n teker, a nyolcadéves, esztétika szakos srác kétszázezres fixivel truvájkodik, Dia, a zumbaoktató pedig Merida mountain bike-kal.